Minden jel arra utal, hogy egyre több zilahi fiatal keresi Kolozsváron azokat a lehetőségeket, szolgáltatásokat, amelyeket szülővárosukban nem találnak meg. Ha meg éppen megtalálják, azok minőségileg nem felelnek meg az elvárásoknak. Az utóbbi időben pedig nemcsak Zilahról beszélünk, hanem a környező vidéki helyekről is a tehetősebbek „átugorják” városunkat, s csak Kolozsváron állnak meg. Ez nem új divat. A folyamat már rég beindult, s ahogy az idő telik többen és többen hagyják el, legyen az egy hétvégére vagy csak egy áttáncolt éjszakára a kis város által kínált lehetőségeket, és nyakukba veszik Románia egyik legnagyobb egyetemi központját. Természetesen, itt most nem azokról van szó, akik ott is tanulnak, hiszen egyértelmű, hogy ők nem jönnek haza, ha ott kéznyújtásnyira találják maguktól a lehetőségkészleteket. Az érdekesség akkor jelentkezik, amikor Kolozsváron vásárolni, szórakozni, szépítkezni, sétálni találjuk szinte minden hétvégén azokat a zilahiakat is, akiknek gyakorlatilag semmi közük a fent említett városhoz.

Az okok egyszerűek

Mindazok mellet, hogy Kolozsvár sokkal nagyobb és fejlettebb, ami egyértelműen maga után vonja a diverzitás lehetőségét is, a városban nemrég nyílt meg két híres bevásárlóközpont. Az egyik a Pólus a Floreşti-i kijáratnál, a másik pedig a hírhedt Iulius Mall a város túlsó felében. Ezekben természetesen nemcsak márkás üzleteket, kávézókat, fast-food-okat, bankot és mozit, hanem zilahiakat is lehet látni, méghozzá szép számban. Legtöbben úgy vélik, Zilahon már nem lehet egy valamire való ruhadarabot vásárolni, minden üzletben szinte egyforma a kínálat, „piaci” (vagyis olcsó) minőségű és szinte mindenki egyformán öltözködik. Ezért járnak „fel Kolozsvárra”, mert viszonylag közel van, s ott aztán szinte mindenki találhat magának olyan „szerkót” ami hibátlanul tükrözi saját személyiségét. Végülis ez a lényege az öltözködésnek. Mások pedig csakis azért vásárolnak onnan, mert ott márkás „cuccok” vannak. Minden árleszállításnál elsőkként vágódnak be a polcok közé, s már nem is annyira lényeges, hogy nem az idei kollekcióból válogatnak, vagy esetleg nem éppen rá méretezték a megvásárolt ruhadarabot. Lényeg, hogy Kolozsvárról vették, eredeti a márka, s még volt szerencséjük olcsóbban is hozzájutni.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kolozsváriak például már többnyire külföldről szerzik be maguknak a vásárfiát. Tudni kell, hogy, bár végre elértek hozzánk is a nagyobb márkák, még mindig nagyon drágák külföldhöz viszonyítva. Egy olyan kabátért például, ami Nyugaton nem számít luxuscikknek, itt adhatunk érte akár 800-900 (erős) lejt is… 500 lejes minimálbérből. De nem sokat számít ez annak a zilahinak, aki mégis megengedi magának, hogy onnan vásároljon. Sőt, olyan is otthagyja sokszor egész fizetését, akik rendes körülmények között nem üríthetné annyira ki a pénztárcáját, de ha egyszer a gépszíj elkapta, beállt a játékba. Ez a következménye tehát az országszerte észlelhető mall-robbanásnak: vásárlási lázat idéz elő, s a vásárló megtébolyodott örömében szinte bármiért pénzt adna, ha mall-ból vásárol. Még egy bizonyíték tehát, hogy nem vagyunk felkészülve Európára. Igényeink vannak, egyre nőnek, a kínálatot viszont nem tudjuk kezelni.

De térjünk vissza

Ez az egyik ok tehát amiért újabb kíváncsiskodók érkeznek a városba, a mall-ok. De itt van még ugyancsak az ország egyik leghíresebb és legstílusosabb klubja is, az Obsession, ahol szintén a zilahiak adják meg a hangot. A klubba járás, az ún. clubing, klubzene hallgatásból egész kultusz alakult ki Nyugaton, s már rég bontogatja szárnyait nálunk is. A fogékonyabbak ezt gyorsan észlelték, tehát már szokást alakítottak ki abból, hogy Kolozsvárra járnak, clubing-olni. Ezek a szórakozás célú vándorlások pedig legalább figyelemre méltóak. Zilah viszonylag nem nagy város, mégis meg tudtam számolni legalább hat ilyen helyet, ahova lehetne menni clubing-olni. Sokan mégis elmennek.

Nem kevesen vannak már azok sem, akik ún. hair stylist miatt látogatnak el Kolozsvárra. Ezek a mesteremberek nem akármilyen egyszerű fodrászok, hanem különleges kurzusokat elvégzett szakemberek, akik nemcsak megszabadítanak a nem kívánt hajfeleslegtől, de személyre szabott tanáccsal is ellátják a klienseiket. Bizalommal lehet tehát befordulni egy ilyen szalonba, ha valami extrém frizura bevállalására vetemednénk, vagy csak egyszerűen nem találtuk még meg a számunkra optimális hajviselet-formát: „Zilahon nem szeretek szalonokba járni, a fodrászok rég nem fejlesztik már magukat, nem egyszer történt meg, hogy csúfot űztek a hajamból, egyszerűen türelmetlenek, nem érdekli őket a munkájuk. Kolozsváron viszont találtam szakképzett személyeket, akik tényleg szívesen foglalkoznak a kliensekkel”- meséli Antónia, aki már harmadjára látogatott el hozzájuk ebben az évben.

Sokan járnak moziba, színházba, különböző kiállításokra de nem kevés az a zilahi magánvállalkozó sem, aki Kolozsváron próbál szerencsét annak a reménységében, hogy ott jobban virágzik majd üzlete.

Honnan ered a jelenség?

Alapjában véve ezek az „ingázások” megérthető döntések volnának olyan esetben, ha a másik helyen tényleg az a világ nyílna meg előttünk amelyet odahaza nem találunk meg. Ez tehát nem volna rendkívüli jelenség, de ez esetben legkevesebb elgondolkodtató. Tényleg nem lehet nálunk egy „becsületes” ruhadarabot vásárolni? Nincs fodrászunk, aki tudna hajat vágni? Nálunk a zene nem ugyanúgy szól? Mi hajtja ezeket a fiatalokat, hogy elpártoljanak szülővárosuktól? A választ pedig csakis a két érintett félnél kell keresni: a város és az „ingázók”. Viszont attól tartok, hogy bármi is volna a magyarázat, mindenképpen a város rovására fogalmazódik meg. Első válasz volna a legkézenfekvőbb: Zilahon valóban nincs lehetőség semmi olyan aktivitásra, ami Kolozsváron szinte magától értetődő (és ebben van igazság). Ha pedig van nekünk is „mindenünk”, akkor egyértelmű, hogy nem olyan, amilyennek lennie kell (és ebben úgyszintén van igazság).

Létezik még egy harmadik, lehetséges válasz is: elképzelhető, hogy a mai fiatalokra túl sok információ zúdul, rövid idő alatt óriásit fejlődnek, és egyszerűen túl hamar „kinövik” a várost, amelyben élnek, s újabb terek meghódítására kényszerülnek. Az igazság valahol a három válasz ötvözetében rejlik, de bárhogy is lenne, nem kerülhetjük el kimondani, hogy a „város a hibás”. Persze, hogy a két várost nem volna igazságos összehasonlítani több szempontból sem, de nem is ez a szándék. Azt sem jelenti, hogy Kolozsváron (vagy más városokban) kolbászból fonják a kerítést, sőt. Az sem igaz, hogy mindenki „ingázik”, ugyanis, soknak nincs erre anyagi lehetősége vagy még túl fiatal, de ez mind csak idő kérdése. Egy tény azonban egyre tisztábban körvonalazódik: ameddig nem tanulunk meg egy kicsit igyekezni, nem próbálunk meg valamit mozdítani, fejleszteni vagy az anélkül is vérszegény próbálkozásokat elfojtjuk, nem értékeljük, addig egyre többen fognak „elszállni” otthonról. A legszomorúbb pedig az, hogy minidig az életrevalóbbak távoznak először, s amíg nem lesz valami számukra olyan elfoglaltságra való lehetőség, ami marasztalná őket, addig a folyamat egyre súlyosbodik, míg lassan csak turistaként térnek majd haza.