Bár a spanyoloknak is le kell mondaniuk egyik legjobbjuk, a négygólos David Villa döntőbeli játékáról, a németeket még ennél is nagyobb veszteség érheti, amennyiben a csapat vezérét, Michael Ballackot nem sikerül összedrótozni - ami a szombat esti helyzet alapján elég valószínűnek tűnt.

Bordás Gábor helyszíni tudósítása Bécsből

Negyvennégy év hosszú idő, még egy nemzet életében is, márpedig a spanyolok azóta várják, hogy a válogatott végre megnyerjen egy tornát. Persze mondhatjuk erre, hogy a világ nagyobbik részének százévente sem jut aranyérem, ám egy olyan országban, amelynek klubcsapatai sikert sikerre halmoznak a nemzetközi kupákban, az emberek mégiscsak okkal reménykedhettek benne, hogy egyszer majd a nemzeti tizenegynek is leesik valami.

A válogatott véget nem érő kudarcsorozata azonban egyre pesszimistábbá tette a szurkolókat, akik az utóbbi években egyfajta "úgysem sikerül" attitűddel figyelték a selección szereplését a nagy versenyeken - tekint vissza a múltba a Canal Sur Radio tudósítója, akivel a spanyolok nem túl eseménydús edzése közben beszélgettünk. Tapasztalatai szerint eleinte ezzel az Eb-vel kapcsolatban is visszafogott volt a hangulat, aztán a negyeddöntő hirtelen mindent megváltoztatott.  Az olaszok legyőzése óta Spanyolország úgy ünnepel, mintha a csapat máris hazavitte volna az aranyérmeket, az oroszok ellen már senki sem kételkedett a sikerben, és mintha már azzal sem igazán számolnának a szurkolók, hogy a döntőben a könnyű ellenfélnek semmiképp sem nevezhető Németország is ott lesz a pályán.

A 2006-os vb után pokolba kívánt Luis Aragonést immár a nemzet bölcseként tisztelik, gyakorlatilag minden véleményformáló felsorakozott a szövetségi kapitány mögé, akinek döntéseit korábban csak az nem kérdőjelezte meg, aki valamiért nem jutott klaviatúrához. Annak idején elsősorban a védelem összetétele keltett kollektív felháborodást, a sztenderd négyesből egyedül Sergio Ramost nem akarták lecseréltetni Aragonésszel, de általános kifogás volt a klasszikus szélsők hiánya, és persze a "nagy öregek", Raúl és Joaquín mellőzése is.

Raúl esetét inkább a külföldi média fújta fel, vág közbe az El Mundo munkatársa, szerinte aki kicsit is ismeri a spanyol futball szereplőit, annak rögtön be kellett látnia, hogy a Real hetese nem való ebbe a csapatba. "Nemcsak a játéka, hanem a személyisége miatt sem. Madridban majdnem hogy egy szinten van a mindenkori edzővel, de ez Aragonésnél elképzelhetetlen. Kizártnak tartom, hogy két ekkora egó megférjen egymás mellett" - mondja, majd azt kezdi fejtegetni, hogy Iker Casillas mennyire más típusú csapatkapitány, ő a védésen kívül nem igazán foglalkozik egyébbel, Aragonés "alá" pedig éppen ilyen ember kell.

A válogatott véget nem érő kudarcsorozata azonban egyre pesszimistábbá tette a szurkolókat, akik az utóbbi években egyfajta "úgysem sikerül" attitűddel figyelték a selección szereplését a nagy versenyeken - tekint vissza a múltba a Canal Sur Radio tudósítója, akivel a spanyolok nem túl eseménydús edzése közben beszélgettünk. Tapasztalatai szerint eleinte ezzel az Eb-vel kapcsolatban is visszafogott volt a hangulat, aztán a negyeddöntő hirtelen mindent megváltoztatott.  Az olaszok legyőzése óta Spanyolország úgy ünnepel, mintha a csapat máris hazavitte volna az aranyérmeket, az oroszok ellen már senki sem kételkedett a sikerben, és mintha már azzal sem igazán számolnának a szurkolók, hogy a döntőben a könnyű ellenfélnek semmiképp sem nevezhető Németország is ott lesz a pályán.

A 2006-os vb után pokolba kívánt Luis Aragonést immár a nemzet bölcseként tisztelik, gyakorlatilag minden véleményformáló felsorakozott a szövetségi kapitány mögé, akinek döntéseit korábban csak az nem kérdőjelezte meg, aki valamiért nem jutott klaviatúrához. Annak idején elsősorban a védelem összetétele keltett kollektív felháborodást, a sztenderd négyesből egyedül Sergio Ramost nem akarták lecseréltetni Aragonésszel, de általános kifogás volt a klasszikus szélsők hiánya, és persze a "nagy öregek", Raúl és Joaquín mellőzése is.

Raúl esetét inkább a külföldi média fújta fel, vág közbe az El Mundo munkatársa, szerinte aki kicsit is ismeri a spanyol futball szereplőit, annak rögtön be kellett látnia, hogy a Real hetese nem való ebbe a csapatba. "Nemcsak a játéka, hanem a személyisége miatt sem. Madridban majdnem hogy egy szinten van a mindenkori edzővel, de ez Aragonésnél elképzelhetetlen. Kizártnak tartom, hogy két ekkora egó megférjen egymás mellett" - mondja, majd azt kezdi fejtegetni, hogy Iker Casillas mennyire más típusú csapatkapitány, ő a védésen kívül nem igazán foglalkozik egyébbel, Aragonés "alá" pedig éppen ilyen ember kell.

Aragonésnek játékosként volt már része egy németek elleni fináléban, erről azonban nem őriz szép emlékeket. Az 1974-es BEK-döntőben az Atlético Madrid színeiben találkozott a Bayern Münchennel, és bár gólt lőtt a hosszabbításban, a németek egyenlítettek, az újrajátszást pedig 4-0-ra megnyerték. "Az a meccs is arra tanított meg, hogy a második helyet másnapra már mindenki elfelejti, az emberek csak a bajnokokra emlékeznek. Tudják ezt a játékosaim is, ezért kell győznünk vasárnap. Csakhogy az ellenfelet úgy hívják, hogy Németország, és ennél többet, azt hiszem, nem is kell mondanom róla."

Némi unszolásra aztán mégiscsak jellemezi pár szóval a riválist a spanyolok kapitánya, aki elsősorban a németek kontrajátékától, illetve fizikális és magasságbeli fölényétől tart. "Talán létrát is kéne vinnünk magunkkal vasárnap" - viccelődik Aragonés.