Kritika Az utóbbi néhány évben a képregény-adaptációk reneszánszát éljük, számos hős most debütált először a vásznon (X-Men, Pókember, A Vasember), mások új imázst kaptak (Batman: Kezdődik!, Superman visszatér). Hulk esete azonban mindenképpen különleges, hiszen alig öt éve már beköszönt a mozikba, az irányítást magához ragadó Marvel most mégsem klasszikus folytatást, hanem egy újraértelmezett verziót készített. Akárcsak a Batman: Kezdődik! esetében, gondolhatnánk, A hihetetlen Hulknál azonban éppen fordított az evolúció iránya. Míg az Ang Lee-féle Hulk megfelelt az új trendeknek, az árnyaltabb jellemábrázolás és a kidolgozott motivációk igényének, addig az új verzió pont a drámából akar visszavenni, hogy több tér jusson az akciónak.

Az ok persze érthető: Ang Lee erősen depresszívre sikeredett változata anno csúnyán megbukott, amivel lehetetlenné tette a hasonló szellemiségű folytatások készítését. Az akciójelenetek megbízható iparosaként ismert francia Louis Leterrier rendező (A szállító 1-2.) mandátuma tehát elsősorban kármentésre szólt, arra, hogy bebizonyítsa, lehetséges a Hulk-sztorit közönségbarát(abb) módon, látványosan és izgalmasan adaptálni.

Teljesen új fejezetet ugyanakkor nem akartak nyitni, így a film – miközben a főszereplők lecserélése a megváltozott koncepciót jelzi – nagyjából ott folytatódik, ahol az Ang Lee-féle verzió zárult. A sugárfertőzött Bruce Banner bujkál és menekül, üldözői Ross tábornok (William Hurt) és elitkatonái, segítői régi szerelme, Betty Ross (Liv Tyler), és egy titokzatos tudós, aki talán képes lenne őt meggyógyítani.

A fináléban, híven a hagyományokhoz, New York – a (film)világ katasztrófák, óriásmajmok és szörnyek által legjobban sújtott városa – ismét leamortizálódik, és ha csak a pusztítás mértékét vesszük figyelembe, akkor Leterrier rendező munkájára nem lehet panaszunk. A hihetetlen Hulk remekül koreografált akciójeleneteiben benne van minden, ami Ang Lee verziójából kimaradt. Rendben a tempó, a látvány és a színészi játék is, de mintha a stábnak nem lett volna más célja, mint letudni a kötelezőt. Egyedül Edward Norton az, aki kapva az alkalmon, hogy újból egy hasadt személyiséget alakíthat, igyekszik beleadni apai-anyait. Meglehet, őt nem értesítették arról, hogy mi a film célja, fajsúlyos(abb) alakításával – és a forgatókönyv átdolgozásával – ugyanis épp azt hangsúlyozza, amit Ang Lee változata is. Azaz, hogy a Zöld Óriás alapvetően egy tragikus figura, akinek pátoszos hőstörténet helyett mégiscsak egy sorsdrámában lenne az igazi helye.